Tompos Kátya: Megtanultam parancsolni magamnak! 2009. jún. 09. K. 10:34


Már a Nemzeti Színház arcképcsarnokában kiszúrtam: milyen szép ez a lány! A Valami Amerika 2 című filmet pedig többek szerint egyenesen miatta kötelező megnézni. A szende kislányt éppolyan meggyőzően hozza, mint a dögös vadmacskát. Vajon melyik Tompos Kátya érkezik az interjúra? A beszélgetés elején úgy érzem, inkább az előbbi, de aztán megsejtem, hogy ott lapul benne a másik is - és még mennyi minden!

Anyukád orosz, miatta lettél Kátya. Szerinted mi a leginkább orosz benned?

Ezt nem tudom megfogalmazni. Mivel anyukámmal nőttem fel, erősen meghatározta a személyiségfejlődésemet. Mindig tudtam, milyen orosz írókat érdemes olvasni, vagy hogy kik legjobb orosz színészek. Neki - egy számára idegen országban - fontos volt, hogy legyen partnere ebben. Persze voltak olyan pillanatok az életemben - főleg kamaszkoromban -, amikor zavart, hogy mást hozok otthonról, mint a többiek. Nálunk otthon nagyon különböző világ érvényesült, ahol a művészet iránti szeretet dominált. Az oroszoknál például egy egészen egyszerű családban is szokás énekelni az asztalnál. Ha ebben valaki nem tart velük, meg is sértődhetnek. Bennem van orosz és magyar mentalitás is, de ez a kettő mindig váltakozik, bizsereg, öli vagy segíti egymást.

Az utóbbi időben nagy reflektorfénybe kerültél. Változtatott ez rajtad valamit?

Úgy érzem, nem változtam, persze ezt egy külső szemlélő jobban meg tudná mondani. Picit idegesebb lettem. Úgy érzem, sok a körítés. Minél többet beszélek a munkámról, ez annál több energiát vesz el tőle. Ráadásul úgy érzem, nem tudok olyan jól beszélni a hivatásomról, mint amilyen jól érzem magam egy-egy különleges színészi pillanatban. Ha pedig igazán jól tudnék beszélni róla, felmerülhetne a kérdés: jól végzem-e?

Milyen típusú feladat a kedvenced?

Azt szeretem, ha minél egyszerűbb valami. Tetszik, ha egy színészt a reflektorfénybe állítanak, ahol megmutathatja, mit tud ő maga mindenféle színpadi hanghatás és vizuális elem nélkül. A Spinoza Házban is játszom, ahol olyan közel ül a közönség, hogy szinte beszippantjuk őket. Ott egészen pici rezdülésekre van szükség.

A nagyszínpadon viszont más színészi technikákat is be kell vetni, hiszen fontos, hogy az utolsó sorban ülő néző is lássa-hallja-érezze, mi történik. Ott az a nehéz, hogy az ember őszinte tudjon maradni a szélesebb gesztusok közepette is.

Előfordul, hogy aznap este éppen nincs kedved játszani?

Persze! Van ilyen. Ilyenkor nagy önfegyelemre van szükségem, és lelkileg jobban rá kell készülnöm az előadásra. Ha ezután kimegyek a színpadra, és az első néhány mondat jól szólal meg, ha az első néhány perc jól sikerül, attól megemelkedik az energiaszintem. Előfordul, hogy a nagy kedvtelenségből olyan hatalmas kedvet csinálok magamnak, hogy én is meglepődöm.

Színészóriások közé kerültél...

Hatalmas élmény, hogy azok, akiket eddig távolról csodáltam, ma a kollégáim. Arra törekszem, hogy jó partnerük legyek, és úgy érzem, ők is megbecsülnek.

Van közöttük olyasvalaki, akit mentorodnak tekintesz?

Minden darabban valaki más. A Nemzetiben két darabban is voltam beugró: A Macskalápon és a Holdbéli csónakos című darabokban. Ez utóbbiban Marton Róbert a partnerem, az ő jelenléte kifejezetten megnyugtató, biztonságot adó. Ebben a darabban szerepelt Kaszás Attila is - azóta is mintha valami különös fény lebegne az előadás felett, mindig áttisztulok tőle. Az egyik jelenetem előtt Gáspár Sándor és Szarvas József egyszerre érkeznek a takarásba és rámmosolyognak. Mindig várom ezt a részt.

A Macskalápon-előadások alatt pedig a Básti Julival való közös játék jelent különösen nagy élményt. Nagyon sokat segített a felújító próbák alatt. Előadás közben egy-egy mondatán pontosan érzem, én hogyan játszom aznap este. Csodálatos színásznő és nagyszerű partner.


A cikk folytatását keresse a júniusi Patika Tükörben - kérje gyógyszerészétől!


szerző: Dudics Emese

http://www.patikatukor.hu/index.php?mod=news&nID=3067